Az akita és a nagy japán kutya különválasztása mellett, egy másik fajta „osztódását” is figyelemmel kísérhettük a közelmúltban: 2000. december 14-én a Parson Jack Russell terriert az FCI két különálló fajtává bontotta: Parson Russel illetve Jack Russell terrierre. A két folyamat között azonban lényeges különbség van. Míg a japán akitából az amerikaiak kreáltak új fajtát, addig a Parson Jack Russell terriernél kezdettől fogva különböző típusok léteztek a fajtán belül. Mindez senkit sem zavart igazán – az FCI színrelépéséig...

Bár a Nemzetközi Kinológiai Szövetség csupán 1990-ben ismerte el hivatalosan a Parson Jack Russel terriert, egyáltalán nem új keletű fajtáról van szó, mint ahogy azt a hirtelen jött népszerűség sejtetni engedné. Éppen ellenkezőleg, a Jack Russell nagyon régi terrier-típus, melyet föld alatti rókavadászatra használtak. Gyakorlatilag olyan régi a fajta, mint maga a rókavadászat.

A különböző terrier fajták kialakulása szinte egyformán kezdődött, a kora szelekció kizárólag a kutyák vadászteljesítményén alapult. Az Angol Kennel Klub és a hasonló egyesületek megalakulásával világszerte más irányt vett a kutyatenyésztés. A létező változatokat, típusokat különböző fajtaként határozták meg és nevezték el, legtöbbször alkalmazási területük vagy azon környék alapján, ahol a leggyakrabban előfordultak. Megszülettek az első standardok, melyek az adott fajta ideális megjelenési formáját írták elő, és elkezdődött a kiállítási világ fejlődése is. Ebben az időben élt a „Vadászó tiszteletes”, John (Jack) Russell (1795–1883), szenvedélyes vadász és terrier-szakértő, neves foxterrier-tenyésztő. Életéről és munkásságáról több könyv is részletesen beszámol, e cikk témája szempontjából a legfontosabb momentum az, hogy már ebben az időben elkezdődött a fajta kettéválása. Nem, nem Jack Russell és Parson Russel terrierre! Russell tiszteletes ugyanis foxterriereket tenyésztett, azaz szó szoros értelemben vett rókavadász terriereket. (fox=róka). Egyes tenyésztők azonban már az ő idejében szabályozott tenyésztésbe kezdtek és azon fáradoztak, hogy a foxterrier névvel illetett fajtának egységes, szép külsőt kölcsönözzenek. Más tenyésztőket ezzel szemben továbbra is a kutyák teljesítménye érdekelte elsődlegesen, közéjük tartozott természetesen John Russell is, aki bár a Kennel Klub alapítói közé tartozott, saját terrier-vonalait ott sohasem regisztráltatta és így sohasem állította ki kutyáit, holott ő maga volt az első Kennel Klub által rendezett kiállítás egyik bírója (London, 1974).

A foxterrier fajta ezen közben olyannyira megváltozott, hogy a régi munka típusnak új nevet kellett adni. Ezeket a kutyákat ettől kezdve messze nem az egyetlen, de egyértelműen a legnépszerűbb tenyésztőjük után Jack Russell(‘s) terriernek nevezték. Ez a fajta (bár megfelelőbb lenne a típus szó alkalmazása) változatlanul élt tovább napjainkig, messze a tenyésztő szervezetek „áldásos” tevékenységétől és a kiállítási ringek világától. Mialatt a foxterrier világméretű ismertségre és népszerűségre tett szert, olykor kimondott divatkutyává válva, a Jack Russell az maradt, ami mindig is volt: egy egyszerű kis vadászterrier, a „szép az, ami szépen dolgozik” mottó alapján tenyésztve. Habár Angliában a Parson Jack Russell terrier a legkedveltebb terrierek közé tartozott, akárcsak a Lurcher, hivatalos elismerés hiányában szinte egyetlen kutyás könyv sem említette. A Jack Russel-kedvelőknek azonban nem is hiányzott ez az elismertség, hiszen nem akartak egy második foxterriert.

Bár nem volt hivatalos fajta, azért létezett egy Jack Russell-standard, melyet tapasztalt vadászterrieresek dolgoztak ki, a Jack Russell Terrier Club of Great Britain égisze alatt. Ez a standard azonban a vadászat számára szükséges követelményeket foglalta össze, tehát nem kiállítási fajtaleírás volt, mely feltétlenül egy egységes küllemet kíván a fajtától. Ez a standard egy viszonylag széles sávot engedélyezett méretben és típusban is. A Jack Russell-tulajdonosok úgynevezett Hunt Terrier Show-kon állították ki kutyáikat, melyeken tapasztalt vadászok és terrier-tenyésztők a kutyák testfelépítését a vadászatra való alkalmasság szempontjából ítélték meg. Nem csak kor és nem szerint sorolták osztályba a kutyákat, hanem szőrtípus és méret szerint is (10–12 és 12–15 inch).

A tenyésztők többsége azonban mégiscsak a hivatalos elismertetést szorgalmazta, így végül 1990-ben a Parson Jack Russell Terrier Clubot hivatalosan is elismerte a Kennel Klub és az FCI, sőt a kis rókavadász Parson Jack Russell terrier néven hivatalos FCI standardet is kapott, és ezáltal 339-es számmal a hivatalosan elismert, fajtatiszta kutyák körébe emelkedett. Az FCI standard nagyjából megfelelt az eredeti fajtaleírásnak, azonban tartalmazott néhány, elsőre jelentéktelennek tűnő változtatást. Ezek, összekötve azzal a ténnyel, hogy a fajtát ettől kezdve elsősorban olyan küllembírók bírálták, akiknek nem sokkal korábban még semmi köze nem volt a fajtához, olykor még a létezéséről sem tudtak, oda vezettek, hogy a fajta külleme ismét változni kezdett.

És a történelem megismételte önmagát. Ami kb. 150 éve a foxterrier és a Jack Russell felosztásával megtörtént, azt most közvetlen közelről követhetjük figyelemmel. Hasonló hasadás történik, történt napjainkban. A hivatalos FCI-elismertséggel a Parson Jack Russell terrier számos kutyás szaklapban nyilvánosságot kapott, és a fajtát bemutató könyvek is gomba módra szaporodtak. Azonban legtöbbjük csak az FCI standardot közölte, az eredeti angol fajtaleírást figyelmen kívül hagyva. Hamarosan az ideális (33–35 cm) méret kötelezővé vált, akárcsak a standard azon megjegyzése, hogy a fejen és a farok tövénél lévő jegyek előnyben részesítendők. Tehát a fajta történetét tekintve, a Jack Russell terrier és Parson Russell terrier egy és ugyanazon fajta. De mivel az FCI nehezen visel olyasmit, hogy egyazon fajta képviselői között, mondjuk 10 cm eltérés legyen marmagasságban, újból kettéhasadt a fajta. 2000. december 14-én a rövidlábú példányok a Jack Russel nevet kapták, míg a hosszúlábúakat Parson Russell terrierként sorolták be. Úgy tűnik, a Parson Russell lett/lesz a második foxterrier...