A látszat gyakran csal. Ez a fajta még a terrierek között is kiválik különleges temperamentumával! A kényes, jámbor, elegáns megjelenés megtévesztô. A bedlington egyáltalán nem félénk, inkább kifejezetten harcias, rámenôs, bátor kutya. Igazi terrier! Viselkedését, természetének lényegét akkor érthetjük meg igazán, ha megvizsgáljuk kialakulásának történetét.

Vadászkutya,
vadorzó, viador

     A bedlington a terriercsalád egyik legrégebbi tagja. Valószínûleg az angliai Northhumberlandból származik, de ha ennél többet akarunk tudni, a dokumentált tények hiányában csak „intelligens találgatásokra és feltételezésekre” hagyatkozhatunk
     Az elsô bedlington, amelyre adatunk van, s amelyik, tegyük rögtön hozzá, még nem viselte fajtája nevét, Squire Trevelyan „Old Flynt” nevû kutyája volt, mely l782-ben született.
     A kutyatörténészek élete sokkal könnyebb, ha az l873 utáni idôszakkal foglalkoznak, mivel az ekkor megalakult Angol Kennel Klub azóta gondos adatgyûjtést és nyilvántartást végez. A klub elsô tenyészkönyve harminc bedlington terrier nevét tartalmazza. Ezeket a kutyákat akkoriban Rothbury terriereknek hívták, leginkább azért, mert a fajta egyik közismert példánya Rothburyben élt.
     Ki gondolná ma már, hogy a bedlingtonok valaha kiváló vadászkutyák voltak? Eredetileg dúvadírtásra, patkány- és kígyófogásra, szárnyas vadak vadászatára használták ôket. S miközben feladatkörük változott – a föld alatt folytatott rágcsálóvadászat helyett a felszíni nyúlfogás lett a fô profiljuk –, megváltozott felépítésük, átalakultak körvonalaik. A rövid lábak helyébe hosszúak kerültek, a robusztus, erôs felépítés elegáns, áramvonalas alkatnak adta át a helyét. Ebben az átalakulásban egyébként a whippetnek is volt némi szerepe...
     Milyen fajták vehettek még részt a bedlington megszületésében? Feltehetôen a bull- és a dandie dinmont terrier, ám valószínûleg agarak vére is csörgedez a fajta ereiben.
     A bedlington nem csak vadászatra volt alkalmas. Az angliai Bedlington bányavárosban a bányászok megbízható kisérôje, jelzô- és ôrzôkutyája volt, sôt – és ezt már végképp nehéz elképzeli errôl a „barikáról” – kutyaviadalokban is megállta a helyét!
     A terrier bátor vadászösztönének és kitartásának az ötvözése a kutyaversenyek sztárfutója ügyességével mellesleg olyan kutyát eredményezett, mely minden vadorzó álma. Mind a mai napig akadnak Angliában olyan emberek, akik a bedlingtont „cigánykutyának” hívják...

Föld alól fotelbe!

     A századforduló táján a fajta szerepkört váltott. A kifinomult kutyabarátok elegáns társa lett a szalonokban. Dolgos ôseit meghazudtolva finom modorra tett szert, s megszerette a luxust.
     Közben a trimmelés, nyírás mûvelete hatalmasat fejlôdött, s ami korábban a felesleges szôrzet gyors és elnagyolt módon történô eltávolítása volt, idôvel valóságos mûvészeti ágazattá nôtte ki magát: a kutya eleve sajátos sziluettjének leleményes továbbalakításává és kiemelésévé. A fej egyre inkább kezdett körtére hasonlítani, a szegy mélyebb lett, A hátsófertály erôteljesebb és lendületesebben ívelt. A bundát ollóval nyírják. Idô és türelem kell hozzá, de kevesebb hozzáértést és ügyességet követel, mint a legtöbb terrier preparálása.
     A modern bedlington mozgása könnyed és ruganyos, s ha lassabban mozog, bizony már-már affektáltnak tûnik. De mikor vágtázik, izmos testének minden porcikája mozgásba lendül, gerince szinte zsebkés pengéjeként csapódik önmaga alá, s a hátulsó lábak elôbbre nyúlnak ki, mint a mellsôk, ugyanúgy, mint az agaraknál.
     Nos, a fajta múltjának ismeretében a bedlington terrierek gazdáinak egyáltalán nem kell félniük attól, hogy kiképzésre vigyék kutyáikat. A bedlington kifejezetten jól fogja magát érezni az iskolán, lelkesen és harcias vesz részt az ôrzô-védô gyakorlatokban, a kiképzés edzi izmait, levezeti felesleges energiáit, játékkedvét. Mert igaz ugyan, hogy ma már ô is lakáskutya, kedvenc, de miután sikerült megôriznie ôsei temperamentumát, testileg-lelkileg hasznára válik, ha nem úgy bánunk vele, mint holmi báránykával, hanem úgy, mint egy igazi, jóféle terrierrel!

Fajtaleírás

     Kecses, izmos kutya. Feje körte formájú, keskeny. Az állkapocs hosszú és elôre keskenyedô, a homlok és az orr között az átmenet sima. A kékes árnyalatú és cserszínû példányok orrtükre fekete, a májbarna és és a vörhenyes színû egyedeké barna. Szeme kicsi, élénk tekintetû, a kékes árnyalatú kutyáké sötétbarna, a májbarnáké és a vörhenyeseké világosabb. Füle mogyoró formájú, alacsonyan tûzött, lelógó. Szája egyenes vonalú, nyaka hosszú, elvékonyodó, toka nélkül. A mellsô lábak egyenesek, a mellkasnál nagyobb közöttük a távolság, mint a mancsnál. A törzs izmos, de hajlékony, a bordák mélyre ívelnek a szegycsontig. A hát ugyancsak ívelt, a has boltozatosan felhúzott. A hátsófertály izmos, vágtára termett, finom és kecses. A hátulsó láb hosszabbnak tûnik, mint a mellsô – ezt a látszatot az ívelt hát és a boltozatosan felhúzott has kelti. A mancs hosszúkás és jól párnázott. A farok vastag, fokozatosan vékonyodó, kecsesen ível, alacsonyan tûzött. A bunda sûrû és gézszerû, jól eláll a bôrfelülettôl, nem drótos, de göndörödik, különösen a fejen. Színe kékes, kékes és cserszínû, májbarna vagy vörhenyes. Marmagassága 40–42 cm, súlya 8–l0 kg. (Az Amerikai Kennel Klub például a kanoknál 41, a szukáknál 39 centimétert ír elô, a testtömeget pedig 9 és l2 kg között határozza meg.)