American Pit Bull Terrier II. rész

Októberi számunkban a fajta kialakulásáról, amerikai történetérõl, a média által „reá" osztott szereprõl írtunk. Ebben a számunkban csokorba szedtünk néhány általánosan elterjedt vélekedést és megpróbálunk ezekre objektív választ adni.

Álljanak itt a leggyakrabban hangoztatott tévedésekre adott megalapozott válaszok, melyek segíthetnek a fajtával kapcsolatos valós kép megalkotásában:

Tévedés: a pit bullok keverékek, korcsok, ilyen fajta nincs.

Tény: a pit bull 1898. (UKC) óta bejegyzett és törzskönyvezett fajta. Valóban két különbözõ típusú kutya - az õsi buldog és valamelyik/több vadászterrier - keresztezésébõl született, de ugyanez elmondható az összes bull típusú terrierrõl, és más „összetevõkkel" ugyan, de a ma ismert csaknem négyszáz fajta jelentõs hányadáról is.

Tévedés: a pit bullok „harcikutyák".

Tény: minden országban, ahol e szégyenletes gyakorlatot folytatják, csupán a pit bullok párszáz fõs csoportját képezik és használják viadalokra lelkiismeretlen emberek. Ez a szám az állomány csak törtekben kifejezhetõ százalékát teszi ki - néhány férges alma miatt azonban még nem dobjuk ki az egész termést! Noha e kutyák jelentõs része a viadalok nélkül is kétségtelenül rossz kezekben van, a velük - helyesebben gazdáikkal - szembeni fellépés hatósági utat kíván. A legtöbb pit bull mindenféle probléma nélkül családi kedvencként vagy munkakutyaként éli életét, mivel megfelelõ neveléssel nagyszerû társai az embernek.

Tévedés: a pit bullok végletesen agresszívek.

Tény: Prof. Alfons Estett etológus, az „American Temperament Test Society" megbízásából a'90-es évek elején elvégzett egy kísérletsorozatot. Ezen több tucat fajta képviselõi mellett       - nyilvánvalóan nem a viadoregyedek, hanem a többségben lévõ szocializált társ- és munkakutyák közül való - pit bull terrierek vettek részt. A teszt során vizsgálták az idegen kutyákkal és más állatokkal, valamint ismeretlen személyekkel szemben tanúsított viselkedés agresszió-fokát, valamint a váratlan helyzetekre (hirtelen zaj- és fényhatások, stb.) való reagálásokat. A végeredmény: a többi fajta átlagos megfelelése 77%-os volt, míg hõseinkké több, mint 90%!

Tévedés: a pit bullok „genetikailag eltorzított harci gépek", ezért minden kutyára rátámadnak. (Idézet a hangzatos újsághírekbõl, az önjelölt szakértõk nyilatkozataiból.)

Tény: kétségtelen, hogy a pit bullok olyan fizikai adottságokkal születnek, melyek egyetlen más fajtáéhoz sem mérhetõek. Ehhez a fizikumhoz erõs öntudat és magabiztosság is társul, amely révén nem partnerek a kutyák közötti szokásos erõfitogtatásokban (szõrborzolás, vicsorgás, a másik lökdösése, stb.), melyeket a négylábúak szinte minden séta alkalmával „eljátszanak" azonos nemû társaikkal. Ezek az egymás közötti sorrendet hivatottak eldönteni: mindannyian megpróbálnak a hierarchia csúcsára kerülni. Ez minden fajtájú kutya esetében természetes igény. Hõseink azonban már oda helyezték magukat, s mivel tisztában vannak erejükkel, nem tûrik, hogy elsõbbségüket a többi kutya megkérdõjelezze.

Két pit bull támadásban. Legtöbbünkben ez a kép él a fajtáról.

Azonban a legtöbb kutya méret alapján ítéli meg ellenfelét, ezért úgy gondolják, hogy a kistestû pit is egy leendõ „alattvaló". Így megpróbálják - akár képletesen, akár tettleg - maguk alá gyûrni õt. Késõbb persze ráébrednek arra, mekkorát tévedtek.... A fajta „civil" (tehát nem hivatásos viador) képviselõi egyébként a nézeteltérés tisztázása, azaz a másik kutya legyõzése után békésen megférnek a korábbi ellenféllel. Érdekességként említem, hogy a verekedést követõen a pit bullok gyakorlatilag azonnal megnyugszanak.

Tévedés: a pit bullból „eltûnt a megadásra vonatkozó gén". (A nagytudású dilettánsok másik kedvenc frázisa.)

Tény: annyiban igaz, hogy õk sohasem adják meg magukat. Egyszerûen nem ismerik azt a dolgot, hogy „hátrafelé lépni". Azonban egy szocializált pit bull már kiskorától kezdve elsajátítja, megtanulja felismerni ezt a viselkedésformát a másik kutya részérõl. Tehát nem gének hordozta (azaz veleszületett), hanem tanult magatartásformáról van szó, melyet a harcra képzett, hergelt állatokból egyedileg „radíroznak" ki.

Tévedés: a pit bull harapja meg a legtöbb embert.

Tény: az USA-ban az évtized elején összesítették 1980. és 1990. között számontartott kutyatámadásokat. Mivel évente több, mint kétmillió esetrõl van szó, meglehetõsen terjedelmes adatbázist kellett csoportosítani. Ennek eredményeként kiderült, hogy a komoly, azaz maradandó sérülést eredményezõ harapásos esetek mindössze 1.89%-ért felelõsek a pit bullok. Biztosan meglepõ, de ezzel csak a 15-20. hely között állnak a fajkutyák esetében!

Tévedés: a pit bullok megtámadják a kisgyerekeket.

Tény: a fajta képviselõi, akárcsak a legtöbb kutya, egyszerûen imádják a gyerekeket. Hangsúlyozottan játékos természetük révén ugyanis bennük látják a potenciális játszótársat. Velük kiélhetik a hancúrozás, fogócskázás, labdázás és bújócskázás iránti olthatatlan vágyukat, s a játék végén együtt pihenik ki a fáradalmakat. Mindennek természetesen elõfeltétele, hogy a kutyát már kölyökkorától hozzászoktassuk a kisgyerekek társaságához, s ez legalább ennyire fontos visszafelé is. Tapasztalat alapján állíthatom, hogy a játék hevében sokkal inkább a kétlábú lurkókat kell nyugodtabb viselkedésre inteni, s megtanítani a kutyával való helyes bánásmódra.

Érdekesség: a bull and terrierek közismert beceneve „The Children's Nursemaid", azaz a gyermekek dadája volt a múlt századi Angliában.

Mítosz: a pit bullok legyõzhetetlenek, nincs ellenfelük a kutyák között.

Pit bull és dobermann játszik. Figyeljék meg, hogy ez utóbbi milyen tapintatosan, fogait nem mutatva (azaz nem fenyegetõen, hanem már-már gyengéden) fogja át partnere nyakát.

Tény: való igaz, hogy a fajta közvetlen õsei a kutyaviadalok embertelen céljára legutoljára kitenyésztett típust, a tökéletes fizikumú, szilárd jellemû eszményi harcost testesítették meg. Ezt láthatjuk mai utódaik felépítésén is, s emiatt még mindig õk a legalkalmasabb alanyok ehhez a tevékenységhez. Páratlan kitartásuk révén rendkívül hosszú és látványos küzdelmeket vívnak a nézõk nem kis örömére. Azonban nem véletlen, hogy a viadalokon súlycsoportok szerint mérkõznek a kutyák, aminek okát ne a humánus, hanem a racionális gondolkodásban keressük. Egész egyszerûen arról van szó, hogy a huszonöt kilós pit bull esélytelen lenne egy hetvenkilós masztiffal, Bordeaux-i doggal vagy éppen Tosával szemben, amelyek szintén éppen eleget õriznek ugyancsak viadorkutya-õseiknek jellemébõl.

Mítosz: az APBT-ok harapásának erõssége elérheti az 1000 kilopontos határt is.

Tény: Dr. I. Lehr Brisbin, a Georgia State University professzora, a Savannah River Ökológiai Laboratórium vezetõ munkatársa mondta: „Nincs tudomásom olyan tanulmányról, amely a különbözõ kutyafajták harapásának erõsségét hasonlítaná össze. Ennek legfõbb oka nyilván abban rejlik, hogy egyszerûen nem létezik olyan módszer, mellyel az kellõ  - azaz a tudományos összehasonlítás igényeinek megfelelõ - pontossággal lemérhetõ lenne."

Mítosz: ha a pit bullok egyszer megragadtak valamit, azt halálukig nem engedik ki fogaik közül.

Tény: az egykori viadorkutyák esetében egy ilyen tulajdonság végzetes volt, hiszen - amennyiben nem „jó" helyen fogták meg ellenfelüket - a másik kutya szétszabdalhatta õket. Azonban ez a „szájzárról" szóló történet is csak olyan tévhit, mint a többi. Igaz, hogy e kutyák borzalmasan erõs harapásukat képesek voltak igen hosszú ideig lazítás nélkül fenntartani, de azonnal váltottak, ha az ellenfélen jobb fogás kínálkozott.

Gyakran a sajtóban található híreket is megtámogatják „szakvéleményekkel". Ezek leginkább olyan „hozzáértõktõl" származnak, akik tudatlanságuk révén az ismeretlenség ködében rejteznek. Aztán, amikor jobb híján a média végre lehetõséget ad számukra a megszólalásra, a legképtelenebb magyarázatokkal állnak elõ olyasvalamirõl, amirõl fogalmuk sincs! A kutyaviadalokat szervezõk és a felelõtlen, dilettáns vagy egyszerûen csak féleszû tulajdonosok mellett a sajtó és az általuk elõkotort nagyokosok „munkásságának" is köszönhetõ a mai helyzet. Emiatt a Pit Bull Terrier-t sok állam „cane non grata"-nak minõsítette és megtiltotta, vagy legalábbis lehetetlenné tette tartását.

Magyarországon a '90-es évek közepén a sajtó aktív közremûködésével kezdetben elhintették, majd nap mint nap folyamatosan sulykolták a „harcikutyás" sztorikat. Ezzel nemcsak az adott lap eladhatóságát biztosították, de egyszersmind a szelep és a bûnbak szerepét is ráruházták ezekre a kutyákra. 1992. és 1999. között tíz „harcikutyás" harapásos eset történt, melyek közül bizonyíthatóan mindössze három róható fel a pit bulloknak. Szerencsétlenségükre éppen ezek közül egy halállal végzõdött.  Ezenkívül nagyvonalúan elfeledkeztek a fenti szám többszörösét kitevõ más fajták és keverékek által elkövetett, a halálos kimenetelûek tekintetében a pit bullokét ugyancsak jóval meghaladó mértékû támadásokról.

Sokszor írtuk már: egy megfelelõ körülmények között tartott, tudatosan és hozzáértéssel - de ami legalább ilyen fontos: szeretettel - nevelt kutya probléma nélkül tartható. Gazdája családjába és a huszonegyedik század fordulójának társadalmába, a mindennapi életbe tökéletesen beilleszkedõ igazi társ. Olyan barát, aki teljes biztonságot nyújtó, önfeláldozó õre szeretteinek, ugyanakkor nagyszerû jellemével szeretnivaló, bohókás kedvenc, gyermekeink játszótársa.