American Pit Bull Terrier

„A kutyák között is vannak születetten degenerált, féleszû vagy eredendõen aljas, rosszindulatú egyedek, azonban sokkal kevesebb, mint az emberek között.”
(Axel Munthe)

Hadd nyugtassam meg azokat, akik már a cím olvasásakor megdermedtek, és gyorsan továbblapoztak: egyetlen képet sem fognak látni véres kutyaviadalokról. Olvassák nyugodtan végig a most következõ néhány oldalt, és végül alakítsák ki saját véleményüket! Lehet, hogy nem válnak a fajta rajongóivá, de ha már önálló, nem mások által diktált álláspontjuk lesz a témával kapcsolatban, részben elértem célomat.

Sokszor hallottam, hogy magukat lelkes állatbarátként reklámozó kutyatartók azt mondták: „Én minden fajtájú kutyát szeretek, csak ezeket nem.”. Mindig elutasítottam a rasszizmust, a szélsõségeket, a kizáráson alapuló ideológiákat. Az ilyen korlátolt emberek a saját kutyájukat sem szerethetik igazán, de hogy nyilatkozatuk tárgyát egyáltalán nem ismerik, az egészen biztos. Bár sohasem kerültek kontaktusba egyetlen ilyen kutyával sem, és minden ismeretük a bulvár- és szennylapok „híradásaiból” származik, elítélõen beszélnek valamirõl, amirõl halvány fogalmuk sincs. Önök ne essenek ebbe a hibába!

A korábban megjelent ismertetõkkel szemben most nem egy „ márpedig a pit bull jó” jellegû írást olvashatnak, hanem éppen ellenkezõleg: igyekeztem olyan tárgyilagos maradni, amennyire az lehetséges. Mégis nehezen tudom eltitkolni az igazságtalanul üldözött és manipulált, össztársadalmi gyûlölettel sújtott, higgyék el, valóban nagyszerû kutyák iránt érzett szeretetemet. A fajtát bíráló, gyûlölettõl áthatott nyilatkozatok ugyanis sohasem említik a valódi veszélyforrást: azokat a kétlábú fenevadakat, akik kutyáikat agresszívvé „nevelték”. Meggyõzõdésem, melyet egyébként minden valódi szakember, kiképzõ, állatorvos megerõsít, hogy a kutyák által elkövetett tettekért csak és kizárólag tulajdonosuk és nem fajtabeli hovatartozásuk felelõs.

Az eredet

A bull-típusú terrierek tengerentúli képviselõi valamennyien ugyanannak a folyamatnak köszönhetik kialakulásukat: az Angliából és Írországból származó õsi bulldogok, valamint „half and half” kutyák Amerikába való megérkezésének a múlt század második felében. Ennek egyenes következménye volt, hogy - elsõsorban a nagyobb északi városok arénáiban - ezek a négylábú gladiátorok a múlt század ‘70-es éveire addig sosem látott népszerûségre emelték a viadalok intézményét. De a mókás kis Boston terriert rövid idõn belül külleme miatt kezdték el tenyészteni, és csaknem kialakulásának pillanatában, azaz mintegy száztíz éve távol került ettõl a vérgõzös közegtõl. Ezzel szemben harcos rokonainak története - legalábbis egy ideig még - továbbra is a küzdõtereken íródott.

A kezdeti években a legsikeresebb viadorkutyákat továbbra is Angliából, Staffordshire megyébõl hozták be. Mivel ezeket már generációk hosszú sora óta harcra, gyõzelemre tenyésztették, új hazájukban is remekül helytálltak. Az amerikai viadorkutyák tenyésztése mégis rövidesen önállósult az õshazá(k)étól. A „half and half” kutyákat egymással, illetve a helyi, már korábban is harcra használt állománnyal továbbra is azért keresztezték folyamatosan, hogy minél erõsebb és sikeresebb gladiátorokat „hozzanak létre”. A partnerek ebben a folyamatban a többségében még a XVII-XVIII. században importált õsi bulldogok, vagyis a ma amerikai bulldogként ismert kutyák voltak. Ezenkívül az összes fellelhetõ és a célnak megfelelõ kutyát – molosszoidokat, vérebeket, sõt elvétve vizslákat is – felhasználták.

Családi fotó a '70-es évekbõl

Egységben az erõ

A „jobb marad életben” elv tenyésztési gyakorlatban történõ alkalmazása hamarosan elindított egyfajta homogenizációt. Kiderült ugyanis, hogy a legnagyobb fizikai erõt a legnagyobb kitartással és fürgeséggel egy bizonyos méretkategória testesíti meg, s ez a nagyjából 18 inch-es marmagasság a kb. 50-60 fontos testsúllyal párosulva. Ezek jóval meghaladják a korai, még Angliából behozott „half and half” kutyák méreteit, ezért nehezen hihetõ egy sokak által elfogadott vélemény. Nevezetesen az, hogy hõseink egyszerûen az alig fele akkora angol Staffordshire Bull Terrier amerikai változatai lennének. Inkább fogadható el az az álláspont, mely szerint a sokkal erõsebb fej és csontozat, a nagyobb méret a korábban Amerikába került régi típusú bulldogok további befolyásának eredménye.

Az új „fajta” gyorsan népszerûvé vált hazájában. Egyre szélesebb körben ismerték meg, és már korántsem csak a harci arénák környékén rajongtak értük. Eredményesen dolgoztak vidéki farmerek és vadászok mellett, õriztek gyártelepeket és raktárakat is, ugyanakkor egyre többen társkutyaként tartották õket, éppen nagyszerû jellemük miatt. Remek fizikumuk, ellenálló szervezetük, bátor és karakán viselkedésük mellett éppen intelligenciájuknak és hûséges természetüknek köszönhetõen váltak rövid idõ alatt közkedveltté. Rajongóinak egyre növekvõ tábora mindent megtett azért, hogy mind szélesebb közönséggel ismertesse meg és el az általa tartott, tenyésztett kutyákat. A fajta ezen barátai azon fáradoztak, hogy a gladiátorkutyáktól származó, de generációk óta munkára, kedvencnek tenyésztett állományukat integrálják a fajtiszta kutyák kedvelõinek angol mintára létrehozott amerikai szervezetébe.

A mindenható American Kennel Club (AKC) viszont ekkortájt - akárcsak Angliában a British Kennel Club a staffordshire bullterrierrõl - hallani sem akart az új „fajtáról”. Mivel az egyesület mélységesen elítélte a viadalokat, nemcsak az e célra kitenyésztett kutyákat, de a már teljesen békés „foglalkozású” utódaikat sem ismerte el. A tenyésztõk azonban - kutyáik törzskönyvezése céljából - szükségét érezték egy klub keretein belül való mûködésnek, éppen ezért saját szervezetet hoztak létre. 1898-ban a Michigan állam-beli Detroitban Chauncy Bennett vezetésével életrehívták a United Kennel Club-ot (UKC), és megkezdték ezen kutyák regisztrálását American Pit Bull Terrier néven. Bennett a korábban elterjedt elnevezések helyett olyat választott, amely utalt a fajta eredetére, származására, ugyanakkor világosan kifejezte európai rokonaival (angol bullterrier, staffordshire bullterrier) szembeni identitását. Úgy is mondhatnánk, hogy hivatalosan õ „amerikanizálta” a fajtát.

A békés „változat” hívei mellett - noha a kutyaviadalok az USA legtöbb államában 1878. óta tiltottak voltak - továbbra is akadtak olyanok, akik változatlanul harcra képezték állataikat. Ezek a tenyésztõk az UKC-t puhányok gyülekezetének tartották, ezért Guy McCord és John P. Colby vezetésével 1909-ben megalakították a saját egyesületüket American Dogbreeders Association (ADBA) néven. Az egyesület székhelye ma Utah állam fõvárosában, Salt Lake City-ben van. Napjainkban a fajtával kapcsolatos legnagyobb félreértésre az ad okot, hogy a „kemény mag” már megalakulása pillanatában átvette a pit bull terrier nevet kutyái megjelölésére. Ennek eredményeként sokan a viadalokon használt kutyákról csak annyit tudtak, hogy azok szinte kizárólag pit bullok. Ma azonban már az ADBA által nyilvántartott ebek is többségükben békés munka- és társkutyák.

Szóval, hogy is van ez ? Az amerikai pit bull terrier nevet eredetileg egy a gladiátor ebekbõl békés célra kitenyésztett fajtára találták ki ? Igen, így igaz. A viadalok szervezõi viszont annyira jónak találták ezt az UKC-elnevezést, hogy az „eredeti” - küllemében és méretében korántsem egységes - harci típust is ezzel ruházták fel. Az UKC sok tenyésztõje egyébként a mai napig hangoztatja, hogy a viadorkutyák õstípusából általuk munka- és társkutyaként kitenyésztett fajta megjelölésére õk találták ki az APBT elnevezést. Úgy tartják, hogy a viadalok akkori híveit összefogó ADBA csak „lenyúlta” a nevet, amivel rendkívül sokat ártott nekik és kutyáiknak.

Szerintük a becsületes eljárás az lett volna a McCord-féle társaság részérõl, ha más nevet - például a régebben ismert tucatnyi közül - választottak volna saját viadorkutyáik megjelölésére. Ha ez akkor így történik, ma az (UKC) pit bull terrier-t valós tulajdonságai alapján a többi munkakutya-fajtával egyenértékûként tarthatnánk számon, és az ADBA-regisztrálású - mondjuk - „Yankee Dog”, vagy „American Fighting Dog” nevétõl rettegne a világ. Mivel azonban egyik szervezet sem mond le a „névhasználatról”, ma gyakorlatilag egy kialakult fajtát és annak közvetlen õsét, egy fajtának nevezett heterogén állományt illetünk ugyanazzal a névvel.

Mint vérbeli amerikai fajta, az APBT mindkét „változatában” rövid idõn belül hihetetlenül kedveltté vált hazájában. Különösen az I. világháború alatt örvendett nagy népszerûségnek. A háborús propaganda-gépezet a lelkesítõ plakátokon az amerikai katonákat gyakran szimbolizálta ezekkel a kutyákkal, és egy egész nemzet volt büszke rájuk! A fajta kétszer is feltûnt a Life magazin címlapján a háború alatt, sõt egy képregényt is indítottak fõszereplésükkel. A pit bullok népszerûsége a ’20-as években tovább nõtt, ugyanis a kor némafilmjeinek burleszkhõsei mellett gyakran szerepeltek. Ilyen volt például Harold Loyd híres órajelenete, de Rosco „Fatty” Arbuckle-nak is gyakorta voltak partnerei ezek a „színész-kutyák”. Kevesen tudják, hogy kezdetben még a híres Rin Tin Tin-t is évekig egy pit bull személyesítette meg a mozikban, s csak jóval utána jöttek a németjuhászok.

Pit terapeuta

A „média-szörny”
„szörny-média”?

A fajta helyzete napjainkban azonban már korántsem ilyen rózsás, hiszen Amerika egykori kedvence, legtiszteltebb nemzeti fajtája ma már a mumus szerepkörét tölti be. Noha az állomány nagyobb része munka- és társkutyaként éli életét, az emberek többsége bestiának tartja a pit bullt. Ennek okaként a viadoregyedek tevékenysége mellett - melyet a társadalom egyre kevésbé tolerált – egy a ’70-es évek közepe óta rohamosan erõsödõ tendencia is megjelölhetõ. A fajta ugyanis már akkor „tökéletes” választás volt azok számára, akik saját vélt erejük demonstrálása, vagy beteges feltûnési vágyuk kiélése céljából egy csupa izom kutyával kívántak mutatkozni. Akik azért tartanak kutyát, hogy másokat megfélemlítsenek, terrorizáljanak vele, vajon miféle célokra, milyen módon végzik kutyájuk kiképzését ?

Idõzzünk el egy kicsit ennél a jelenségnél, és ennek részletezésével próbáljuk megérteni a fajtával kapcsolatban mára kialakult helyzetet. Ha a pit bullok meghatározó többségét nem viadalokra használják, miért ilyen rossz a széles közvélemény részérõl való megítélésük ? Azért, mert ezekrõl a kutyákról kizárólag akkor hallhatunk, ha velük kapcsolatban valamilyen baj történt. Azokról is csak a tragédiák kapcsán szerzünk tudomást, akik egzotikus nagymacskákat, medvéket és farkasokat, vagy éppen skorpiót, mérges kígyót tartanak otthonaikban. Bár országonként ezren és ezren tartanak valóban veszélyes vadállatot odahaza, évenként mindössze néhány tragédia történik. Ez az egy-két eset mégis napokig foglalkoztatja a sajtót, s igyekszenek annyit kihozni a sztoriból, amennyit csak lehetséges.

Hasonló a helyzet az APBT-vel is. A média képviselõi közül egészen a legutóbbi idõkig soha senki sem akarta bemutatni a fajtát pozitív, valódi oldaláról, mivel az nem növeli az adott TV-csatorna nézettségét vagy az újság példányszámát. Csak a véres rémtörténetek, az ijesztõ fenevadak érdekesek és eladhatóak, ezért néhányan nem átallottak különbözõ meséket kitalálni a pit bull terrierrel kapcsolatban. Az olvasó pedig kész tényként fogadja az újságban megjelenteket, melyeket aztán kéjes borzongással tovább mesél. Így duzzad fel egy hétköznapi történet, így lesz egy közönséges fajtából pokolbéli szörnyeteg.

Az egyik megyei napilap nemrég a címlap felét szentelte egy „harcikutyás” támadásnak, mely szerencsére csak könnyû sérülésekkel végzõdött. Ijesztésül (vagy kedvcsinálónak) fényképpel is kiegészítették az írást, melyen egy pit bull terrier volt látható illusztrációként. A cikkbõl ugyan kiderült, hogy az elkövetõ egy beazonosíthatatlan keverék kutya volt, mégis hõseinket feketítették be újból.

Ugyanez a napilap mindössze öt hónappal azelõtt két sorban (?!) számolt be egy másik, halálos végû támadásról. Ebben az esetben két németjuhász szó szerint darabokra tépett egy idõs férfit. Az egyik kivonuló rendõrtõl késõbb megtudtam, hogy a helyszínen megtalálták az áldozat leszakított kéz- és lábfejét. Elmondása szerint a környék a rengeteg vértõl úgy nézett ki, mintha egy állatot vágtak volna le ott. Az újság azonban nem „értékelte” elég izgalmasnak ezt az esetet. Mivel véleményük szerint a németjuhászok nem tarthattak számot a közvélemény érdeklõdésére, a róluk és áldozatukról szóló tudósítás a rövid hírek közé került.

A világméretû hisztériadömping egyébként egy jól behatárolható idõpontban kezdõdött. Történt ugyanis, hogy a ’60-as évek vége felé egyre többen emelték fel szavukat a törvényi tiltás ellenére változatlanul zajló kutyaviadalok ellen. 1970-ben aztán megalakult az American Dog Owners Assotiation (ADOA), melynek tagjai immár szervezett formában harcoltak a viadalok végleges beszüntetéséért. Több hírességet is felvonultató sajtókampányukkal, akcióikkal elérték, hogy néhány szervezõt és résztvevõt letartóztattak, majd elítéltek. Az ügy nagy nyilvánosságot kapott, és a széles közvélemény ekkor találkozott elõször a témával. A sajtó ugyanis azonnal lecsapott a titkos kutyaviadal-sztorikra, és óriási hírverést csapott az ügynek. Fõidõs TV-mûsorokban, újságok címlapján premier plánban mutatták a viador pit bullok hatalmas izmait és félelmetes állkapcsait, és hajmeresztõ történeteket meséltek a vérszomjas kutyákról. A média mumust, fenyegetõ rémet kreált a fajtából, amivel ma az anyák ijesztgetik gyermekeiket. Emellett nagyobb baj is történt, mivel a szenzációhajhász cikkek és riportok kedvet csináltak a „kemény fiúknak” és komplexusokkal terhelt egyéneknek, hogy „legyõzhetetlen” kutyát szerezzenek maguknak. Az ilyen alakok által céltudatosan immáron ember elleni támadásra nevelt pit bullok okozzák azt az évenkénti néhány balesetet, amelyekrõl a sajtó még hangzatosabb tudósításokat közöl idõrõl-idõre. A lavina ekkor szabadult el végleg, s azóta sem állt meg, így az újabb híradások következtében a fajta az átlagemberek szemében végleg kegyvesztett lett.

 

Így festenének a született gyilkosok? 7 hetes kölykök

Mi az igazság ?

Lehet, hogy furcsán hangzik, de sohasem a viadalra tartott kutyák (melyek egyébként is csak a teljes állomány törtekben kifejezhetõ százalékát teszik ki) azok, amelyek emberre támadnak. Hogy miért? A válasz roppant egyszerû: ezeket az egyedeket sohasem képzik ember elleni támadásra! Hosszú hónapokig kizárólag arra trenírozzák õket, hogy a többi kutyát gyûlöljék. Ingerküszöbüket ebbõl a célból mesterségesen annyira leszorítják, hogy ha csak meglátnak egy másik ebet, azonnal megtámadják. Az ún. „csibészelés” elõ sem kerül, mivel ha nem így lenne, hogyan választanák szét ezeket a kutyákat a verekedések közben ? Már a hõskorban - és azóta is - a viadalra tenyésztõk mindig kiszelektálták az emberrel szemben agresszív példányokat. Érdekes adalék, hogy egy viadorkutya-teleprõl egy alkalommal egyszerûen elloptak több egyedet, mivel azok minden emberrel, így az idegenekkel is teljesen barátságosan viselkedtek.

Egészen más a helyzet akkor, ha a pit bullt - vagy bármilyen fajtájú kutyát! - tulajdonosa mindenféle szakmai és morális alkalmasság híján ember elleni támadásra hergeli, magyarán vadítja az állatot. Ebben az esetben ugyanis a kutya valóban veszélyessé válhat, mivel ingerküszöbének átlépése néha pusztán az emberek látványa által, illetve bizonyos mindennapi szituációk alkalmával is bekövetkezhet, és a kutya támad. Esetleg egy váratlan – és a számára ismeretlen – zajhatás következtében fordul a legközelebb álló személy, akár a saját gazdája ellen, ami véleményem szerint még a legszerencsésebb változat. Ezeket a kutyákat valószínûleg sohasem tanították engedelmességre, például a támadás parancsra történõ befejezésére, így máris kész a tragédia. Amit ugyanis elkezdtek, azt be is fejezik.

Sohasem szabad csupán ezeknek a - hála Istennek! - csak szórványos, a gazdák felelõsségét mindenképpen felvetõ támadások, vagy éppen a valóban gyomorforgató viadalok alapján ítélkeznünk. Ezek csak az élet minden területén fellelhetõ hordalékai a dolgok valódi természetének: ne hagyjuk, hogy elhomályosítsák látásunkat és megtévesszenek bennünket! Ez azonban nem általánosan bevett gyakorlat, s egyszerûbb gyûlölni valamit, mint az igazi oldaláról megismerni. Azokat a tulajdonosokat, kiképzõket és állatorvosokat pedig, akik ezeket a kutyákat aranyos, mókás házi kedvencnek, a valaha volt legjobb, legtürelmesebb pácienseknek és a legkönnyebben képezhetõ ebek egyikének nevezik, a sajtó hülyének, komplett idiótának kiáltja ki!