E pompás fajta korrekt anatómiai felépítésének kérdését a hajdani viadorkutya-ôsök jellemzôin keresztül érthetjük meg a legkönnyebben. Ez a fajta megközelítés abban van segítségünkre, hogy megismerhetjük az amstaff felmenôit egykoron gyôzelemre segítô jegyeket. Ezek nélkül a régi idôk négylábú gladiátorai nem vitték volna diadalra saját fajtájukat, s nem örökítették volna át arányos felépítésüket, tökéletes izmaikat és erôs csontjaikat sem mai utódaikra.
     Egykoron a fülek mérete és formája is fontos szerephez jutott a harcban! Ugyanis meglehetôsen gyakran volt kitéve támadásnak, harapásnak. Ráadásul a fülben nincsenek csontok, amik szilárd vázát adhatnák. Nem borítják nagy és erôs izmok, melyek némi védelmet jelentenének számára. Tulajdonképpen nem más, mint egy darab vékonyka bôr, rengeteg ideggel és érrel. Így egy jól irányzott harapás következtében fájdalmas és bôségesen vérzô sebesülések helye lehetett. Ezek mind elvonták a kutya figyelmét a harcról, s végsô soron vereségéhez is vezethettek.
     Már a bulldog ôs is gyakran eme testrészénél fogva kapta el és szorította földre a bikákat mindennapi munkája és késôbb, a bikaheccek során. Azonban az ô füle ekkor még nem forgott veszélyben, a kupírozás így nem is vált igazán bevett szokássá a working bulldog esetében.
     Megjegyzés: az észak-amerikai kontinens elsô telepesei gyakran használták bulldogjaikat vadászatra, illetve viadalra pumák, farkasok ellen. Emiatt az ôshazával szemben itt szokássá vált az amerikai bulldogok fülének, sôt farkának kupírozása. Ez többszáz évig tartotta magát, és az ABA is csak 1991-ben zárta ki kiállításairól a vágott fülű és farkú kutyákat.
     A viadorkutya fülét csak azok az ellenfelek veszélyeztették, akik szarvak és paták helyett karmokkal és agyarakkal voltak felfegyverkezve. A medvékkel, farkasokkal vagy leginkább más kutyákkal folytatott harcban bizony már gyakran elôfordult, hogy egy viadoreb fülét letépték. Ez azonban csak ritkán esett meg a derék bulldoggal, mivel csak ritkán került szembe más ellenféllel a bikákon kívül. A nagyragadozókkal ugyanis még inkább tiszteletreméltó felmenôje, a masztiff küzdött, akinek fülét rendre le is vágták. A kutya-kutya elleni harcban pedig már elsôsorban a bulldog utódai, a bull and terrierek jeleskedtek.
     Angliában az 1800-as évek elején, vagyis a kutyaviadalok virágkorában rohamosan terjedt a harcosok fülének kurtítása. Ennek számos képzôművészeti bizonyítéka is van. Az ebbôl a korból származó festményeken, metszeteken megörökített híres harcosok füle szinte kivétel nélkül rövidre vágott. Az új típusú keverék viadorebek által gyakorolt harcmodor ezt meg is követelte : a „sporting literature” feljegyzésekbôl olyan half and half gladiátorebekrôl is tudunk, amelyek specialitása volt az ellenfél fülének megragadása. A kutyák gazdái úgy védekeztek ezek ellen, hogy állataik fülét még kölyökkorban egyszerűen tôbôl levágták. Így a kupírozás egyfajta megelôzése volt egy esetleges késôbbi fájdalmas sérülésnek, sôt egy vereségnek.
     Érdekesség: Vergilius a római viadorkutyákról kétezer évvel ezelôtt írva megemlítette, hogy a fül kurtítása a harc közben szerezhetô sérülések kockázatát csökkentette.
     Idáig tartott tehát az egykori okok, és a hagyomány kialakulásának ismertetése. Ebbôl megtudtuk, hogy a fülvágás az amerikai staffordshire terrier esetében a hajdani viadorôsökre utal. Ám ennél a kérdésnél sokkal izgalmasabb a fajtaleírásnak a természetes formában meghagyott fülekre vonatkozó kitétele. A standard pontos és érthetô kívánalmakat tartalmaz ezzel kapcsolatban. Az ilyen fülnek elôször is kicsinek, másodszor rózsaformájúnak (rose) vagy félig felállónak, megtörtnek (half prick) kell lennie. Ez nem véletlenül, holmi szeszélybôl került éppen ebben a formában rögzítésre.
     A magyarázat, mint a kutya egész testfelépítésével kapcsolatban, a hajdani viadalokon való eredményesség feltételeiben keresendô. A kívánatos kis méretű fül eleve megnehezítette az ellenfél számára, hogy fülön ragadja annak gazdáját. A rózsaformájú fület tulajdonosa harc vagy játék közben mindig hátracsapja, így a fejhez szorosan simuló testrész nem egykönnyen érhetô el. A félig felálló fület ugyancsak bajos támadni és megragadni, lévén a fejtetôn helyezkedik el.
     Ezzel szemben a standard hibának minôsíti a lelógó és nagyméretű fület, az ún. tehénfület. Az okot könnyen megérthetjük. Az ilyen formájú fület korábban hamar cafatokra szaggatták az arénában, s gazdájának harckészségét ez nagyban csökkentette. Ezért nem vált jellemzôvé a viadalok idejében, s a hagyományokat tisztelve ezért nem szabad teret engedni neki ma sem. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az amstaff fülét eleve, meggondolás nélkül kurtítani kellene. A fülvágás ugyanis ma már kizárólag kozmetikai, s nem gyakorlati célokat szolgál. Ez a kutyaviadalok történetének lezárásával, vagyis hôsünk esetében már 1936 óta csupán egy – véleményem szerint – rosszul értelmezett esztétikai ideál követését jelenti.
     Sokan úgy gondolják, hogy a fajta arckifejezéséhez jobban illenek a hegyesre vágott fülek. Kétségtelen, hogy a kutya megjelenése ettôl markánsabb, sôt félelmetesebb lesz. Véleményem szerint azonban az amstaffnak semmi szüksége arra, hogy ilyennek tűnjön. Egy kellôen erôs és széles fej önmagában is eléggé meggyôzô, vagyis nincs szükség a koponya és rágóizmok méretének fülvágással való kihangsúlyozására. Éppen ellenkezôleg: úgy gondolom, a természetes formájú fülek bájosabbá, kedvesebbé teszik a kutya megjelenését.
     Lényegében feleslegesnek tűnik ízlésrôl és szubjektív véleményrôl vitatkozni. Ugyanígy nem kívánok állatvédelmi okokra hivatkozni egy tulajdonképpeni indokolatlan csonkolással kapcsolatban. Ez szükségtelen is akkor, amikor a standard határozottan rendelkezik a kérdésben. A csaknem 70 éves szabvány itt is világos és gyakorlatias, amikor kimondja: a kiállításon a kívánatos formájú, természetes állapotában meghagyott fülű kutya az elbírálás során elônyt élvez a kurtított fülű egyedekkel szemben! 
     Miért? Roppant egyszerű. Lehetséges ugyanis, hogy a kupírozás egy vágott fülű kutya esetében éppen a nemkívánatos méretet és formát volt hivatva eltüntetni. Másszóval tenyésztôje, gazdája a fülvágással a kutya egy standardban megjelölt hibáját akarta palástolni! Azaz a csonkolás nem más célt szolgált, mint az eb külsejének mesterséges módon való megváltoztatását, amit minden létezô kiállítási szabályzat szigorúan tilt.
     Az esztétikai érvek helyett álljon itt egy higiéniai, vagy inkább egészségügyi okfejtés. A vágott fülű egyedek fülkagylója és hallójárata lényegében védtelen a rovarok, valamint a por és egyéb szennyezôdések ellen. Ezek eredménye gyakran lehet gyulladás vagy egyéb kellemetlenség. Ezért mindig különös figyelmet kell fordítani ezen testrészük tisztántartására, ápolására. Ellenben a természetes formájában meghagyott fül takaróként védi a kutya hallójáratát, és ezért távolról sem szennyezôdik olymértékben, mint kupírozott társaiké (Ez persze nem azt jelenti, hogy az ô fülüket nem kellene idôrôl-idôre kitisztítani. Egyszerűen csak kevésbé fogékonyak a különbözô fülgyulladásokra.).
     Paradox módon a kiállításokon mégis inkább csak vágott fülű egyedeket látni, mivel a tapasztalatok szerint egy ilyen kutyával sokkal könnyebb nyerni. Bár az American Staffordshire Terrier-nek sok kupírozatlan fülű bajnoka van hazájában, még az USÁ-ban is az elôbbiek vannak abszolút többségben. S addig, amíg a bírók nem veszik magukra nézve kötelezônek a standard ezen testrészre vonatkozó rendelkezését, ez így is marad.
     Sok olyan tenyésztô, aki a fülvágást az általa eladásra kínált kölykökön már egészen fiatal korban elvégezteti, szűk körben elismeri: egyre ritkább a standard szerinti fülformával születô amstaff kiskutya. Azonban ennek egyáltalán nem tulajdonítanak jelentôséget, mivel „úgyis mindenki vágatja a fület”. Velük szemben én mégis azt vallom, hogy a tenyésztés során a kívánatos fülforma megôrzése is egy követelmény. Éppen olyan szempont, mint például a szemszínre vonatkozó kitétel. Egy rossz méretű és formájú fül természetesen nem olyan súlyú probléma, mint a rossz hátvonal, meredek lapocka vagy nem megfelelô hátsó szögellés. Ezekkel szemben ugyanis a fül mérete és formája (ma már) nem befolyásolja a kutya használhatóságát. Azonban történetileg úgy alakult ki, hogy a kisméretű rózsafül a kívánatos. Gyakorlati okokból ilyennek rögzítették a fajta atyjai, s nekünk tiszteletben kell ezt tartanunk.
     Ennek érdekében a tenyésztésbe veendô egyedeknél figyelembe kell venni a fülforma kérdését. Olyan kutyákat párosítsunk, hogy számos egyéb kiváló tulajdonság mellett a kisméretű rózsafül öröklôdjön tovább. Ez annál is inkább indokolt, mert sok országban már régóta tilos, és a legtöbb államban is elôbb-utóbb az lesz a kupírozás. Célszerű hát felkészülni erre, s a tenyészszelekciót kiterjeszteni erre a sokak számára egyenlôre lényegtelennek tűnô testrészre is.
     Lebegjen a szemünk elôtt a XIX. század második felének bullterrier tenyésztôi példája, akik rövid idôn belül megoldották ilyen jellegű problémájukat. A korabeli angol törvények jelentette kényszer hatására, a fülvágás betiltása után elkezdtek felálló fülű egyedeket tenyészteni. Ez az amstaff esetében ma azt jelenti, hogy mi is olyan kutyákat tenyésszünk, melyek füle (is) megfelel a fajta standardjának.